A Világítótorony Film
Atmoszférikus, brutális precizitással megrendezett folklór mese, ami pontosan úgy áll a horror zsánerhez, ahogy azt kell és ahogy azt csak nagyon kevesen teszik manapság. Mindez gyakorlatilag A világítótoronyról is egy az egyben elmondható, ám hiába a két egészen parádés alakítás és szabadon értelmezhető, a szokottól nagyban eltérő tartalom - valahogy mégsem tudott berántani a dolog. A világítótorony mind technikai vonatkozásokban, mind a színészi performanszokat tekintve, de a már említett, nagybetűs atmoszférateremtésben is a toppon van. Egy jól átgondolt, különleges hangvételű és nyugtalanítóan izolált élmény Eggers filmje, ami a klasszikus filmművészet aranykorát idézi megjelenésében. A boszorkányhoz hasonlóan itt is főszerephez jutottak a több évszázados múltra visszatekintő históriák és mítoszok, melyek valószínűleg elsődleges támpontként szolgálnak ahhoz, hogy ki tudjuk hámozni, mi is rejlik A világítótorony viharos eseményei mögött. Nyilván a művészet, mint olyan elsősorban a befogadás élményéről, mintsem az értelmezésről szól, Eggers második filmje pedig ennek fényében egy közel kihagyhatatlan élmény az ínyencebbek számára.
A világítótorony teljes film magyarul indavideo
Sajátos filmnyelvi eszközei erőteljesen közrejátszanak abban, hogy a néző hipnotikus állapotba kerüljön. Sokszor nem értjük, mit látunk, ám éppúgy megbabonázva érezzük magunkat, akárcsak Ephraim. Kezdetben vele lehet leginkább azonosulni, mint az átlagos fickóval, aki csak dolgozni szeretne. Ezzel szemben Thomas folyamatosan kikezdi, basáskodik fölötte. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy borul fel a klasszikus jó és rossz szerepe. Már csak két elállatiasodott férfit látunk, akik fokozatosan válnak a körülmények áldozatává. A világítótorony Forrás: Regency Enterprises Eggers szépen lassan teszi fel kérdéseit, s mossa el a határvonalat képzelet és valóság közt. Mióta vagyunk a szigeten? Hányan tartózkodnak itt pontosan? Mit rejt a torony fénye? Konkrét válaszokra hiába várunk, ez mégsem hiba, sőt erény, mely gondoskodik róla, hogy ne szabaduljunk egyhamar az átélt hatástól. Az autentikus történetmesélés persze nem működhetne, ha a szereplők nem lennének hitelesek. Willem Dafoe mindig zseniális, jelen esetben egyszerre képes hátborzongató és szánalmas lenni, akár egy jeleneten belül.
A két szereplő viszonyának alakulása, az alá- és fölérendeltség lesz persze a film egyik alappillére: a duó idősebb tagjától függ a fiatal munkadíja, ezért az egyenlőtlenség már eleve adva van. Kapitány és matróz közti hierarchiával találkozunk itt. Ezzel az elnyomó a lehetőségekhez mérten a legkülönfélébb módokon vissza is él. Mintha egy börtöncellában élő két rabot figyelnénk. Itt is a tétlenséggel eltöltendő idő a mérvadó: az unalom elkerülése. Az ingerszegény környezet okozta frusztrációk elleni védekezés, vagy, ha úgy tetszik, a harc bemutatása teszi a filmet egyfelől érdekessé, többek között ennek a képi megragadása folytán válik a film egyedivé. A nézőt ezzel csalta kelepcébe a rendező, hiszen bizonyos jelenetsorokat úgy ismétel vagy tesz kis változtatásokkal ismerőssé, hogy a monotonitást szinte az elviselhetetlenségig fokozza. Nem csoda tehát, hogy a hagyományosabb dramaturgiájú feldolgozásokhoz szokott nézőknél elszakad a cérna, és a megfelelő narratív ponton egyszerűen megszakítják a filmnézés élményét, azaz kimenekülnek a moziból.
- A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz
- Világítótorony
- A merevítő nélküli melltartó mítosza - LISCA Magyarország
- 15 busz menetrend
- A világítótorony film
- A világítótorony film izle
- ORIGO CÍMKÉK - A világítótorony (film)
- Vizipók-Csodapók - 1. évad online sorozat
- A világítótorony film bemutató
- A világítótorony film sur imdb
- Master image szemüveg
Míg ott a bűn és bűnbeesés lélektana állt a középpontban, addig jelen esetben az elme, illetve az őrület határmezsgyéit feszegetjük. A világítótorony Forrás: Regency Enterprises A boszorkány sem volt az a könnyed, délutáni matiné, A világítótorony azonban még nehezebben befogadható, masszív agymunkát igénylő darab. A cselekmény első fele komótos tempóban csordogál előre, mondhatni vontatott, mégsem unalmas. Folyamatosan körbelengi a feszültség, Ephraim és Thomas dialógusai pedig sajátos lendületet adnak a látottaknak, kettejük parázs szócsatái elképesztően groteszkek és rapszodikusak. Az egyik pillanatban ölre mennek, míg a következőben már nevetgélve nosztalgiáznak részegen. Ez a bizarr kapcsolat egy még furcsább dologgal fűszerezi meg az összképet: a humorral. Meglepő módon kifejezetten sokat lehet mosolyogni, olykor nevetni a filmen. Itt nem klasszikus értelemben vett poénokra kell gondolni, sokkal inkább a szituáció szülte fanyar, éjfekete gegekre. Eggers ugyanakkor a másodperc törtrésze alatt képes lefagyasztani bárki arcáról a vigyort.
Videa
Biztos, hogy hozzáértő filmkritikusok szuperlatívuszokban tudnak beszélni erről a filmről, én továbbra is azt gondolom, hogy nem szeretem ezeket a filmeket. Számomra a filmgyártás elsődleges célja a szórakoztatás, és hát ez a film sok minden csak nem szórakoztató. Mr_Catharsis91 2020. január 26., 18:02 Hát Eggers megint feketével festette az emberi természetet a vászonra. Az őrület témát nagyon érzi. Olyan gyönyörűen hullik szét darabjaira ez a filmje is, mint a Witch. Időtlenségbe és térbe zárja karaktereit. A képarány is csak még jobban bezár és egyben el is zár a külvilágtól. Az operatőri munka olyan, mintha a 30-as évek filmművészete elevenedett volna meg. A színészek közt nagyon működik a kémia, szépen kihajtotta őket Eggers. Pattinson-ra eztán tényleg nem panaszkodhat senki, hogy rossz színész, ami a Twilight-on ráragadt, az rég lekerült róla. Dafoe meg… time favorite. :) eNNBeus 2019. december 23., 23:30 Nagyon erős alkotás, szokatlan hangulattal, tele olyan megoldásokkal amiktől már teljesen elszoktam.
A rohanást nem arra értem, hogy a film teljes hosszának kis része alatt le akarták tudni, már csak azért sem, mert szinte pontosan a felénél történik ez a sorsfordító aspektus, sokkal inkább az eseménydússág miatt. Ezen a ponton visszaköszön a feketefehérség: nehezen lehet megmondani, mikor milyen napszak van, az időjárás sem segít sokat; ha időről időre nem dobták volna be, hogy na, hamarosan mehetünk innen a fenébe, eszembe sem jutott volna, hogy itt napok teltek el. Ez igen szerencsés mellékhatás, mivel jól szemlélteti, hogy milyen gyorsan elröppen egy hét, ha az ember magányos. Ahogy korábban, itt sem a tényleges, szubjektív, időbeli sebességre gondolok, hanem arra, hogy az unalmas, eseménytelen idő múlásából az ember számára kevés marad meg, csupán a kirívó események, például ha a szikláról ürített éjjeliedény tartalmát visszafújja a szél, ha a sirályokkal kell háborúzni, ha az öreg tengerész megint ordibál, egyszóval az érzelmi kapcsolatra alkalmas események kapnak "előbb-utóbb" emlék státuszt.